2010. 03. 12.
Egy fekete-fehér fénykép a múltból, 1989-ből: hosszú tömött sorok a Tolbuhin körúti Herbária szaküzlet előtt, s egy évvel később színes felvétel: hatalmas tömeg Kisvárdán, Béres József házánál.
Már jóval korábban szájról szájra járt a hír, hogy él egy ember a Szabolcs megyei kisvárosban, aki csoda-cseppeket talált fel, olyan szert, amelytől talán visszahúzódik a rákos daganat, s amely évtizedekkel hosszabbíthatja meg azok életét, akikről már az orvosok is lemondtak. És jöttek rendíthetetlenül a reménykedők, a hinni akarók, itthonról és a nagyvilágból, szegények és gazdagok, tanult emberek és iskolázatlanok.
Ki volt az az ember, akinek egy diktatórikus rendszerben volt bátorsága kiállni, és valami mást akarni, mint amit a hivatalos politika és az akadémiai tudományos élet helyén való cselekedetnek ítélt? Akinek volt kellő elhivatottsága a burgonyabetegségek tanulmányozása során észlelt kutatási tapasztalatait az emberi élet működésére is átültetni? Aki megalkotta a nyomelemekből álló készítményét, a Béres-cseppet, hogy a már reményvesztetteknek legyen egy utolsó szalmaszál, amibe legvégső esélyként belekapaszkodhatnak?
Nyolcvanhat esztendő jutott Béres Józsefnek a hosszú XX. századból, s életén keresztül - a róla szóló könyvből - Magyarország legújabb kori történelme tárul elénk, háborúval és nyomorral, kollektivizálással és diktatúrával, rendszerváltással és a piacgazdaság farkastörvényeivel. Megható és szívszorongató történeteket olvashatunk az emberről, aki megjárta a háború poklát (hogy utána 85 évesen vitézzé avassák), akinek az embertelenségben is volt tartása, aki mások életét mentette, miközben ő maga is veszélyben forgott. Aki, bár a sors őt is megkísértette, a becsületes utat választotta, még akkor is, ha ez családja számára anyagi hátránnyal járt. Aki a mesebeli nyolcgyermekes falusi család legidősebb gyerekeként indult el szerencsét próbálni, és a végén Széchenyi-díjas kutatóként tért haza. De előtte azért még volt egy kicsit osztályidegen is, gyári munkás egy fatelepen, építőipari segédmunkás, ült felnőtt fejjel az iskolapadban, hogy később laborvezetőként, agrármérnökként, tudományos munkatársként, majd doktorátussal a zsebében (általános élettan és agrobiokémia) valami sokkal szebbet és nagyobbat álmodjon.
S miközben feltárulkozik előttünk az ember, megismerhetjük a Béres-csepp megalkotásának (1972), üldöztetésének, majd elismerésének történetét. Béres József feltalált valamit, amiben hitt, és bár az ellentmondást nem tűrő korszakban visszahúzták, akadályokat gördítettek elé, meghurcolták és tiltották, ő nem adta fel. És nem is hátrált meg, adott a gyógyulni vágyóknak a cseppekből még akkor is, amikor rászakadt a pokol, amikor az udvarán mozdulni sem lehetett a betegektől, amikor válogatni kellett fiatal és öreg, gyerek és felnőtt között, hogy ki kapja meg a hiánycikknek minősülő szert. És gyártotta, éjjel-nappal, saját költségén, a maga kis laboratóriumában még akkor is, amikor kuruzslás vádjával bűnvádi eljárást indítottak ellene.
S mint az elhivatott emberekkel lenni szokott, társa is akadt a küzdelemben: Kálváriájáról Kósa Ferenc filmet forgatott (Az utolsó szó jogán), Nagy László verset írt hozzá (Elhullt bolondok nyomán), de mellette állt Illyés Gyula, Ratkó József, Balczó András, Déry Tibor, Csoóri Sándor és sokan mások is. Gyurkovics Tibor pedig már jóval később, a Béres-csepp születésének 30. évfordulóján rendezett 2002-es ünnepségre írt egy meglepetés-költeményt - ezt is olvashatjuk a Béres József életútját feldolgozó most megjelent kötetben.
Béres Klára, a Cseppben az élet írója nagyszerűen ért a dramaturgiához, a feszültség fokozásához. Becsalogat minket egy utcába, ahonnan eszünk ágába sincs visszafordulni, hanem végig akarunk menni rajta. Mesterien gördíti előre a cselekményt, együtt izgulunk az emberért, aki sokszor találta magát a halál torkában, de egy láthatatlan kéz mindig visszahúzta onnan, talán hogy küldetését később beteljesítse. És nem restell a szerző érzelmekről és gyötrelmekről, szívfacsaró eseményekről sem írni, sőt a kötet végén őszinte szavakkal, mint a világ legtermészetesebb dolgát, fogalmazza meg a beteg, elesett ember halálra való készülődését is. Mindeközben egy csodálatosan szép életút tárul elénk, amelyben kitüntetett szerepe van a családi kapcsolatoknak, s amelyből példát meríthet mindenki szeretetből és összefogásból.
A könyv a Béres József életében megjelent Szirtfoknak lenni kötet bővített, átdolgozott kiadása. A feltaláló halála után az utódok számára is meglepetést okozott, hogy a mindig nyílt, családcentrikus férfi korábban nem is sejtett titkokat őrzött: a padláson lévő katonaládában fiatalkorában írott verseit, novelláit. Ezekkel is kiegészült most az a portré, amelyet Béres Klára - ifjabb Béres József felesége - lenyűgöző stílusban fogalmazott meg a sokáig tiltott, majd megtűrt kisvárdai kutatóról, akit még életében az állami elismerések rehabilitáltak: 2000-ben gyógyszerként törzskönyvezték a Béres-cseppet, ő maga pedig 2002-ben Széchenyi-díjat kapott.
Forrás: Heti Válasz online
